Van egy kereszteződés itt a városban, ahol újabban lakom. Goetheről kapta a nevét. Itt szoktam leszállni a 3-as villamosról és átülni a 17-es vagy a 19-es buszra. Ezek mindenhová elvisznek, ahová általában menni akarok.

Itt találkoztam először egy munkatársammal, aki ugyancsak erdélyi magyar. Itt beszéltük meg a találkát az első ismeretlennel a couchsurfingről. Itt kérdezte meg egy észak-karolinai táncosnő, hogy mini jeggyel mehet-e másodszor is. Itt kérdeztem meg egy osztrák öregasszonyt, aki két táskát cipelt, hogy mit segíthetek. Azóta mindig köszönünk.

Ebben a kereszteződésben tanyázik egy magyar cigány család, akiket minden nap látok. Apa, anya, és három vagy négy gyerek. A legnagyobb 12 éves lehet, a legkisebb talán 4, Emilia a neve, és már nagyon jól tudja németül brünnyögni, hogy bitte zwei cent. Amikor épp nem kéregetnek, román hasonszőrűekkel tökmagoznak. Hétvégén az itt szervezett kisebb kurd tüntetésben kergetőztek, színes zászlók között, amiken egy török/kurd férfi képe volt és a felirat, hogy “partizan”.  Én mindezt egy néger nő mellett állva figyeltem, és kicsit pánikba estem. Az ilyen jelenetek próbára tesznek. Hirtelen Goethere gondoltam, és arra, hogy most legszívesebben Weimarig futnék, berontanék a kis fehér kertes házikójába és lihegve mesélném el neki, hogy mi zajlik egy róla elnevezett kereszteződésben Ausztriában.

Az öreg Goethe felnézne a naplójából, megvakarná a homlokát, hogy honnan került ide ez a szerencsétlen, majd letenné a tollat és azt mondaná, menjünk ki a kertbe. Van ott egy kis fehér pad és egy asztal, azon van sajt és finom olasz bor, és beszéljünk ott. Szótlanul követném. Majd a padon ülve azt kérdezé, mégis, mi a bajom nekem.

Az, hogy épp egy róla elnevezett kereszteződésben keverednek a népek? Nem… nem a névről van szó. Akkor hát talán az, hogy elveszettnek érzem magam ebben a sokszínűségben? Félek? Igen, kicsit megijeszt ez a zűrzavar, és igen, egyedül érzem magam benne. De a bortól egyre vidámabb öregember úgy érzi, még mindig nem pontos a diagnózis. Kortyol egyet a nehéz szicíliai vörösborból és így folytatja:

Te haragszol rájuk. A kurdok, a nyírségi magyar cigányok és a tökmagos románok meg a néger… idegenkedsz tőlük, jött-ment tévelygő, élősködő népeknek tartod őket, akiknek inkább otthon lenne a helyük. Eltaláltam? Pedig igazából az a bajod, hogy magadra emlékeztetnek. Magadat látod bennük, azt, hogy te is idegenként élsz egy idegen országban és ezt nem tudod megbocsájtani magadnak. Ez lenne a problémád? A saját hibádat látod felnagyítva bennük? Bólintok és lehajtom a fejem.

A legrosszabb, ami emberrel történhet, hogy rosszat gondol magáról. Először is. Nem vagy jött-ment. Nem kéregetni jöttél és nem is tüntetsz a jogaidért. Még egy almacsutkát sem dobsz oda, ahová nem szabad. Becsületes munkát végzel és nem élősködsz. Másodszor. Ne akarj mindent és mindenkit a helyére tenni. Mindenki maga dönti el, hogy hol a helye a világban. A kurdok is a helyüket keresik. Te csak arról döntessz, hogy neked hol a helyed. Ha úgy akarod, ez lehet egy pad egy fűzfa alatt a Maros mentén. De ha úgy akarod, lehet az egész világ. Harmadszor pedig… Te egy utazó vagy. Fogadd el, hogy útközben más utazókkal is összehoz a sors, és ne azt nézd, miben különböznek tőled, hanem csak… csak nézd őket.

És ha még adhatok egy tanácsot… Hogy a lehető legtöbbet hozd ki az utazásból, írd le amit látsz. Mint én Itáliában, emlékszel? Majd menj haza, építs egy házat olyan kerttel, ami a legszebb helyekre emlékeztet, ültess egy fát, és amikor eljön az idő, hogy élvezheted az árnyékát, pihenj meg alatta, vedd elő ezeket a vaskos útinaplókat és emlékezz, kikkel utaztál. Mint én itt, a kis Toszkánámban, Weimar közepén.