Elegem lett abból, hogy olyan keveset mesélek magamról a világnak. Nem történnek velem kiemelkedően nagy dolgok. Vagy akár úgy is mondhatnám, hogy a napjaimat eléggé egyhangúra formálta a megannyi apró rutin. Az ugyanakkor kelés, az ugyanazt evés, az ugyanakkor hazajövés, és a nap végén ugyanaz a felismerés: milyen hamar eltelt ez a nap is.

És mégis. Még a rutinos, szürke hétköznapokban is mindegyre azon kapom magam, hogy valami apróságnak örvendek. Hogy valami kívül, egy búzatáblán átugráló macska, vagy valami belül, egy tegnapelőtti találkozás emléke például, konstans vigyorral teríti be az arcomat, repülni tudnék a boldogságtól. Tegnap a villamoson automatikusan fülembe tettem az ipodot, de csak a végmegállóban vettem észre, hogy nincs bekapcsolva, annyira lefoglalt egy jó érzés, gondolat.

A legjobb énem volt ez, aki elfelejtette bekapcsolni a zenét. Nem történnek vele kiemelkedően nagy dolgok, vagy ha igen, azok belül történnek. De a legjobb énemből még a hozzám legközelebb állók is nagyon keveset észlelnek.

Miért van ez? Miért nem ismerik az emberek kicsit jobban a legjobb énemet? Miért nem tudják, hogy hol él és miért él ő?

Szerintem azért, mert mindezt én sem tudom.

Mi van, ha születésünkkor Isten nem egy üres füzetet adott a kezünkbe, mondva, hogy “tessék, írjátok meg magatokat, ahogy tudjátok”. Mi van, ha Isten ennél sokkal kreatívabb és sokkal komolyabban vesz minket már születésünk előtt, mint gondolnánk. Mi van, ha születésünkkor egy vaskos könyvet adott a kezünkbe, mondva, hogy “tessék, olvassátok fel magatokat a világnak, ahogy tudjátok.”

Ahogy tudjátok.

Te hogy olvasod fel magad a világnak?