Legújabb stratégiám, hogy nem várok többé az ihletre. Ehelyett inkább minden nap megpróbálok valami olyat csinálni, ami belülről jön, amit csak én tudok, ami nagyon rám vall, amit annyira meg kell tennem, hogy ha valamiért mégis kikerülném, csak azért újra kellene szülessek, hogy megtegyem. Este pedig szakítok egy órát arra, hogy itt beszámoljak róla.

Miért?

Először is, mert az írás jótékony hatásaival – a gondolatok rendszerezésétől az érzések tudatosításán keresztül az alkotás öröméig – nagyon is tisztában vagyok. Másodszor, mert azt hiszem, az ember két legszebb képessége a szeretésre és az alkotásra való képesség. Szerintem ezt a kettőt mind megkapjuk, amikor megszületünk, és minél korábban tudatosul ez bennünk, annál nagyobb az esélye, hogy használni is fogjuk és nagy dolgok születnek ebből a két isteni képességből. Azzal, hogy ezt most ide is leírom, mégjobban tudatosul bennem, és talán benned is, aki elolvasod. És, nem utolsó sorban, ez is egy módja annak, hogy felolvassam magam a világnak.

Lassan két éve Ausztriában élek. Itt fedeztem fel, mekkora öröm nekem idegenekkel csevegni. Buszmegállóban, villamoson, liftben. Ott szólok hozzájuk, ahol nem várják. Igazából sehol sem várják.  Csak bámulunk magunk elé mindenhol, esetleg egy futó pillantást vetünk a mellettünk álló idegenre, de abban legtöbbször se kedvesség, se türelem, se figyelem nincs. Látjuk egymást, de mégis fal van közöttünk.

Mióta idegenben élek, kedvenc foglalkozásom áttörni ezt a falat. Szeretem azt a pillanatot, amikor egy maga elé bámuló idegen hirtelen felkapja a fejét, rám néz és elmosolyogja magát anélkül, hogy bármit is tudna rólam… Amikor a fallal körülvett idegen a meglepetéstől egy pillanatra olyan természetes és emberi és törékeny lesz a szemeim előtt, hogy szinte megsajnálom. Dehogy sajnálom… megszeretem. Aztán, hogy utána két percet vagy tíz percet beszélünk, soha többé nem látjuk egymást vagy címet cserélünk, azt sosem tudni előre. Ezért is olyan érdekes minden egyes idegen. Mintha minden nap új földrészt fedeznék fel…