Volt egy gyönyörű hetem Elba szigetén, majd egy másik nagyon jó hetem otthon, a szabadságom fénypontja mégis a visszaúton, vonaton megismert 71 éves Magdi néni volt.

Egészen Kolozsvárig képes voltam elviselni a mellettem ülő három pesti férfi irritáló dumáját és a velük utazó gyermeket, aki az egész utazás alatt kb tizenötezerszer fújta ki az orrát. Kolozsváron betelt a pohár és a pakkomat készültem szedegetni, hogy átvonuljak a másik vagonba, amikor felszállt Magdi néni és leült pont mellém. Egy öreg bácsi segítette fel. Hagyogattak egymásnak, aztán röviden elbúcsúztak, amiből rájöttem, hogy testvérek. Majd a bácsi leszállt és a néni szeme megtelt könnyel, amikor integettek.

Első gondolatom: jaj te szegény néni. Még nem tudod, hogy a vonat legszarabb helyét kaptad. Ezek a táposok itt az agyadra fognak menni, még mielőtt a vonat kigördülne Kolozsvárról. Semmi kedvem nem volt beszélgetni, de már más vagonba költözni sem. Hogy együttérzésből vagy dögségből maradtam-e a helyemen, nem tudom. Csak annyit mondtam, hogy én most lefekszem és alszom, mert egész éjjel lakodalomban voltam és hajnalban ültem vonatra. Azt mondta jó, aludjak nyugodtan.

De én nem tudok aludni a vonaton. Csak zsibbadok és forgolódok és megnyomom a karomat. Néha kinyitom a szemem és megnézem, mi történik körülöttem. Most is. Titokban felpillantottam, egyenesen a Magdi néni szemeire. Figyeltem, ahogy néz kifele a vonatból, nézi az elhaladó tájat, de a gondolatai valahol máshol járnak. Éber tekintete volt, ő biztos átaludta az éjszakát, nem mint én, mondtam magamban. De mire gondolhat? Vajon hova megy? Kit hagy itt és ki várja ott, ahová megy? Szomorú-e, hogy elmegy? Ilyen kérdésekkel fordultam a másik oldalamra, remélve, hogy kicsit mégis tudok aludni. Nem sikerült.

Váradon újabb utas jött mellénk, ezért kénytelen-kelletlen összeszedtem magam, annyira, hogy csak egy ülést foglaljak el. Ültünk hát és bámultunk kifelé szótlanul elég sokáig. Aztán megkérdeztem Magdi nénit, hogy hova utazik.

Haza, Budapestre.

De erdélyi, ugye?

Igen. Vásárhelyről költözött ki. Tíz éve. Miután meghalt a férje. A gyerekei már régóta kint vannak Pesten, ő pedig nem látta értelmét egyedül élni tovább Vásárhelyen. Miért gyűjtse meg a gyermekek baját majd, ha beteg lesz? Inkább eladta a házat és vett egy kis lakást Pesten, ott él most és segít a gyerekeinek, amiben tud.

Amikor a vonat a határon áll és az igazolványokat ellenőrzik, mindenki nagyon izzad. De csak mert ilyenkor sosem működik a klíma.

Pont ilyen fülledt meleg volt akkor is, amikor Szabi elájult. Szabi a Magdi néni unokája, egy fiúcska, aki bár Pesten született, nyaranta Vásárhelyen tölt pár hetet, kettesben Magdi nénivel. Nagyon szereti a Somostető fáit, vagy hogy Vásárhelyen egyedül is elmehet a boltba, vagy, hogy ott mindenki ismer mindenkit.

A gyerekeiről kérdezem.

A lánya férjnél van, a fiának barátnője van. De a szülők mindkét oldalon nagyon fura emberek. Parancsolnak és elvárásaik vannak. Ő nem vár el semmit tőlük. Nem is akart hozzájuk költözni, ezért vett saját lakást. Egyedül is meszelte ki. Akartak segíteni, de nem engedte. Megmondtam nekik, ma ezt a sarkot meszelem ki, holnap a másikat. Ti végezzétek a dolgotokat. A fiának is mindig mondja, amikor nála van: dőlj le egy kicsit, pihenj meg. Szívesebben is vannak nála, mint a másik szülőknél. Szabi is mindig mondja: mama, téged mindenki szeret.

Bejelentik, hogy meghibásodott a vagonunk, mindenki üljön át az első osztályra. Magdi nénivel egymás mellett maradunk. Sokkal tűrhetőbb a levegő. Egy almát rágcsálok. Már nem kell kérdezzek, legfeljebb gondolatban. Azon tűnődöm, vajon hogy halt meg a férje. Pár perc múlva megszólal.

Csak tudod, Katika… sajnos tíz éve egyedül maradtam. Szegény férjem alig töltötte be a hatvanat. A pirosnál álltunk, és amikor zöldre váltott a lámpa, nem úgy indult el, ahogy szokott. Lefullasztotta. Aztán megint. Azt mondta, biztos baj van a kuplunggal. Mondtam neki, gyönyörű, autószerelő létedre pont a te autódnak van baja. Nem a kuplung volt a hibás. A lába. Izomsorvadásos laterális szklerózis. Két évet adtak neki.

Ha nyűgös is voltam, elfelejtettem már. Minden idegsejtemmel Magdi néni történetét hallgatom. Érezni kezdem a meleget, ami a szavaiból sugárzik. Ahogy szünetet tart egy-egy pillanatra, vagy elneveti magát, amikor az unokájáról mesél. Hát ezért kellett ma vonattal jöjjek. Hogy ezt a történetet megismerjem.

Azelőtt nem hittem volna, hogy én képes vagyok egy beteget ellátni. A saját véremtől is irtóztam. Utolsó két évében én rendeztem, etettem, borotváltam, pelenkáztam. Kitaláltam, hogy ha egy úszógumit enyhén felfújok és beteszem alája, nem lesz felfekvési sebe. Az orvosok is csodálkoztak, azt mondták, fogják ajánlani másoknak is. Tudod Katika, végig eszméleténél volt. De a végén már nem tudott beszélni. Úgy kommunikáltunk, hogy én írtam az ábécét, ő pedig pillantott, amikor egy betűhöz értem. Így íratta le velem: MEGHALOK. Aznap meg is halt.

Már Budapest körül járunk. Szeretnék levelezni Magdi nénivel. De nekem nincs ilyen hogy is hívjákom, internetem, mondja. De én nem is úgy gondoltam. Hanem olyan régimódi levelezéssel. Tényleg? Azt ő is nagyon szereti. Egyszer írt egy barátnőjének egy nagyon hosszú levelet. Egy egész oldalt írt arról, hogy milyen jó volt egy fa alatt üldögélni a padon, és hogy kergetőztek a galambok körülötte. Erre a barátnője alig egy fél oldalban válaszolt. Meg is szégyellte magát kicsit.

Búcsúzok és megköszönöm a kellemes beszélgetést. És még hozzáteszem, hogy nem csodálkozom azon, hogy mindenki szereti Magdi nénit. Sugárzik a szavaiból a türelem és a jóság. A nyugalom. Édesanyámra emlékeztet. Tudod Katika, én mindenkit olyannak fogadok el, amilyen. Miért legyek rossz, ha tudok lenni jó is?

Leszállunk. Megkéri a fiát, hogy őt hagyja, inkább nekem segítsen, hogy elérjem a következő vonatomat.

Miért legyek rossz, ha tudok lenni jó is? Ilyen pofonegyszerű a kérdés.