A hátsó udvaron volt egy kisebb épület, amit mindenki műhelynek hívott, itt voltak a kézimunka- és zeneórák, barkácsfelszerelések voltak bent, varrógépek és egy hosszú asztal középen, ami le volt szegezve a padlóhoz, itt történt egy zeneórán, hogy Tamás rájött, hogy együttes erővel fel tudjuk tépni az asztalt, és amikor ő megadja a jelet, akkor mindenki az asztalt feszítse ahogy csak tudja, és miközben az Örömódát énekeltük, az asztal egyszercsak felszakadt, amit a zenetanárnő észrevett és úgy felpofozta Tamást, hogy a feje belekoppant a vasszekrénybe.

A műhely mellett volt még egy focipálya és akörül egy futópálya, ahol szünetben csak körbe sétáltunk, legalább nyolcszor naponta, és láttam, hogy a B-sek szembe sétálnak velünk, és ott volt köztük Robi is, aki mindig mondott rám valami sértőt, amikor látott, és tudtam, hogy most is fog mondani valamit és röhögni melléje, és amikor elhaladtunk mellettük elkiáltotta, hogy “hosszú”, én pedig úgy csináltam, mintha nem is hallanám, közben pedig azt gondoltam magamban, hogy neked az anyád picsája.

Mentük tovább a köröket a futópályán és egyszercsak feltűnt a sötétkék szélkabátjában nagyapám, bicegett át az udvaron a sok gyermek között, mert hetvenhétben eltörött a lába és azóta szivárgott a seb és mindig kötözni kellett, jött felénk kezében egy papírba csomagolt kiflivel, köszöntünk és ide adta a kiflit, mondta, hogy itt járt Gyergyóban és gondolta hoz nekem tízórait, de megy is, mert mama kint vár a kocsiban, szóval csipeszkedtem és megpusziltam ezt a nagy embert, akire még én a hosszú is fel kellett nézzek, és közben láttam, hogy a B-sek utánoznak és röhögnek, és még láttam, hogy a sötétkék szélkabát eltűnik az iskola mögött és arra gondoltam, vajon ma írunk-e felmérőt románból.