Nyolcéves vagyok, mamával römizünk a konyhában. Jól össze kell keverni a köveket és felrakni kicsi rakásokba, mindegyikben hét kő legyen. Nem tudom miért hívja mama köveknek a römidarabokat, mert igazából fából vannak, még Tató faragta ki őket és festette meg szép színesre amikor fiatalok voltak. A dzsóker a kedvencem, arra egy kacagó félholdat festett. Mama néha feláll, hogy kavarjon egyet a pityókalevesen vagy dobjon egy szál fát a tűzre, kint félméteres hó van, de nem számít, mert mi most römizünk.

A hetes rakásokból találomra kiválasztunk két-két rakást és elkezdjük feltenni a köveket a táblánkra. Vigyázok, hogy logikusan legyenek elrendezve a sorozataim. Alul a színeket gyűjtöm, felül a számos sorozatokat. Arra is figyelek, hogy a táblám úgy álljon, hogy mama nehogy meglássa, miből gazdálkodok. Kattog az ingás óra, adjuk-vesszük a köveket és mindegyiket megkommentáljuk, hogy na már megint, ez se talál vagy na végre, pont ezt kerestem. Mamával nagyon koncentrálunk. Akinek kigyűl három sorozat, az kezdhet kipakolni.

Lelkesen pakolom az összegyűjtögetett sorozataimat a viaszosvászon terítőre. Még négy kövem maradt és nagyon kéne egy piros kettes vagy a dzsóker. Mama is kipakol. Nem tudom, hány köve lehet még, de úgy számolom, szoros a verseny. Leszedünk két teljes hetes rakást, de nem jön egy jó kő se. Végül mama leteszi a piros kettest. Nyertem! Kipakolom az utolsó sorozatot és győztesen leborítom az táblát. Mama kacag, leteszi a szemüvegét és azt mondja, terítsünk asztalt, mert dél van.

Leseprem a faköveket a fadobozba és már repül is az abrosz az asztalra.