Éjfél volt, amikor a hotelszoba tévéjét kikapcsoltam. Még zúgott a fejem az esti hírektől. Mondták, hogy ebben az országban magas szinten űzik az emberek riogatását, de igazán testközelből csak most tapasztaltam. Hát jó, akkor erre aludjunk egyet, gondoltam. Aztán a sötétben azon kezdtem gondolkozni, hogy lehet együtt élni a félelemmel. Mert az nem csak a tévében van, mint rossz krimiben a hulla, nem, az kijön onnan és bebújik a paplan alá, a szennyes közé, rátelepedik az eltett befőttekre és körüllengi a vasárnapi ebédhez terített asztalt.

Ahogy így töprengtem nyitott szemmel a sötétben, feltűnt a jobb- és baloldalról beszűrődő fény, a két fényforrás között pedig a tévé kicsi piros lámpája, pont velem szemben. Miközben valaki nyugodtan aludt mellettem, én a három kicsi fényt néztem, és arra gondoltam, hogy ezt már láttam valahol. Én már voltam itt.

A jobboldali fény igazából a mamáék konyhájából szűrődik be, ahol nem rég még pattogott a tűz a kályhában és mi szilvalekváros kenyeret ettünk egy csésze meleg tejjel. Tató a nyolc órás híreket kommentálta, és azt mondta, élvezi ennek a Novodomszky Évának a mély hangját, majd kicsit később ingerültebben, hogy nehogy még egyszer pont azzal a késsel kenjük a mézet, amivel ő a szalonnát vágja. Az időjárás jelentés fontosságát jelezendő, csak annyit mondott, hogy “ha na!”, és mi erre még a rágást is abbahagytuk egy fél percig, hogy lássuk, holnap fog-e esni a Kárpát medencében. Végül a városok listájánál mindig megjegyeztük, hogy milyen idő lesz Eszéken, mintha legalábbis ismernénk ott valakit. Vacsora után Tató át ült a másik székre, kibontotta a kötözött sebet a lábán, behintette fehér porral, újrakötözte, közben mama és én elraktuk az asztalt. Aztán mindenki fogat mosott, nekem szóltak, hogy pisiljek, hogy ne éjjel kelljen járkáljak, és bementünk a szobába.

A szobában már jó forró a csempekályha. Az ágyam is jól átmelegedett, ami egy kihúzhatós sőber, mamáék csak úgy hívják, “fészek”. Elhelyeslem magam a fészkemben, közben megkívánom a cseresznyekompótot, megkérem mamát, hogy hozzon be egy üveggel. Tató a fészektől jobbra egy nagyobb ágyból nyomogatja a távirányítót, végül megállapodik egy Bud Spenceres akciófilmben, Őrangyalok a címe, ezt nézzük. Mikor a szerzetesnek öltözött Bud Spencer és a barátja jól elpaskolják az ellenséget, mama azt mondja, most már ejsze kapcsoljuk ki. Csak ő még be kell vegyen valamit. Mit vegyek be, kérdi, és a vérnyomására utal, az volt magas már amikor lefeküdtünk. A kanyart, vágom rá, amit Tató nagyon viccesnek talál, mert hangosan hahotázik, mamának is tetszik. Végül mama be vesz egy “gombot” és kikapcsoljuk a tévét.

Mindig azt szeretném, hogy hamarabb aludjak el, mint mamáék, mert akkor nem hallanám a horkolást, de ez még soha nem sikerült. Csak pillogtatok a sötétben, hallgatom, ahogy horkolnak, néha nagyon hangos, néha hirtelen elhalkul, olyankor tisztán hallom az orosz piacon vett kicsi óra kattogását, és a vízcsap csepegését a konyhában.

A bal oldalamra fordulok, a veranda (egy nagyon hideg szoba) felé. Fénycsóva fut át mindegyre a plafonon, amikor autó halad el a ház előtt, próbálom gyorsan követni a szememmel. Néha kacagásokat hallok az utcáról, ezek biztos azok a fiatalok, akiket mamáék “diszkósoknak” neveznek és nem szeretik őket, azt mondják múlt szombaton is kirúgdosták a virágokat a Lukács Anti háza előtt. A hátamra fekszem és nézek előre, a kicsi piros fény irányába. Még mindig látszanak a szerzetesek körvonalai a filmből, amit néztünk. Végül a jobb oldalamra fordulok, a horkolás irányába, és a konyhából beszűrődő fényt nézem. Mire holnap felébredek, kint már pattogni fog a tűz a kályhában, mama kakaós kávét csinál és reggeli után römizünk.

Már alig várom, hogy holnap legyen, úgyhogy most behunyom a szemem és elszámolok százig. Mama azt mondta, ő is mindig így alszik el.