Mámá akkor érezte meg, hogy valami nincs rendben, amikor észrevette, hogy csak ülök az ágy szélén pizsomában, szótlanul, és a földet nézem. A többiek már lefeküdtek, csak ő rakosgatott még nagy szorgalommal valamit a teraszon, oda az én szobámból nyílt az ajtó. Mindegyre kiment, bejött, ilyenkor hirtelen fagypont alá esett a hőmérséklet a szobámban. Nézte, hogy tiszta libabőr vagyok, de nem bújok be a paplan alá, ahogy máskor szoktam, csak lógatom az orrom, a szépen előkészített iskolatáskát bámulom a sarokban. Benne a hatodikos füzetek és tankönyvek már alig várták, hogy holnap reggel felcsapjam őket és magamba szívjam mindazt, amit egy hatodikosnak tudni kell.

Mi a baj, Katus, kérdezte. Miért nem fekszel le? Holnap iskola.

Erre mégjobban fojtogatni kezdett egy érzés a torkomban, a félelem és a szégyen egy fojtogató keveréke, ami főleg a hatodikosok torkát támadja meg. Azok a gúnyosan röhögő arcok jutottak eszembe, akiktől naponta kapok bántó szavakat, aztán azok, akiktől nem kapok, akik csak meghallják ezeket a szavakat, mert éppen ott vannak, és csak úgy összemosolyognak egymás között, mintha vicces lenne. Nekik biztos az, nekem nem.

-Én többet nem akarok iskolába járni. Utálom a szüneteket, hogy amint kilépek a folyósóra már legalább négyen zaklatnak. Már első nap kikezdtek, amikor észrevették, hogy kitűnök a tömegből, mert mindenkinél magasabb vagyok. Nálam talán már csak az igazgató, Ádám bácsi magasabb. Főleg a bések gúnyolódnak, és az ötödikesek, olyanokat mondanak nekem, hogy gólya, hosszú, zsiráf, vagy, hogy milyen fent a levegő, akkora vagyok, mint a ditrói templom. Azt már megszoktam, hogy az ötödikes fiúk csúfolódnak, azoknak még nincs is eszük. De a hetedikes lányok, a bé osztályból, azoknak miért jó, hogy engem csesztetnek, kérdeztem zokogva.

Mit is mondhatott volna erre mámá? Hogy lehet megvigasztalni egy szomorú hatodikost, aki kiközösítve érzi magát és azt kívánja, bárcsak felnőtt lenne már? Mindent megpróbált. Olyan sokszor elmondta, hogy miért jobb magasnak lenni, azt is, hogy hogy kell a bántásokra válaszolni. És, hogy ne vegyem a szívemre, a gyermekek már csak ilyenek, buták.

Aztán másnap mégis elmentem iskolába, aztán hirtelen felnőtt lettem. Húsz év úgy suhant el, mint egy nap. Ma reggel állok a villamoson, tömegben, fogom a kapaszkodót, jobbra-balra nézek és mindenki feje fölött simán átlátok. Hát ez volt az? Ez a húsz centi különbség, amitől valamikor nehéz volt az iskolatáska, és amit én olyan végtelenül tragikusnak éltem meg?

Aztán a villamos megáll, kiszállok, és még percekig azon gondolkozok, hogy azért milyen jó, hogy volt ez a táska. Hálás vagyok érte, mert pont úgy húzta, formálta a hátamat, ahogy kellett.