Templomok hideg falát simogatni meg, ez volt a mániám. Nekitámaszkodni egy középkori oszlopnak, végighúzni az ujjamat egy kőbe vésett betűn, vagy egy ecsetvonáson a tizenhatodik századból. Még nem voltam tízéves, amikor felfedeztem ezt a csendes örömöt, és hamar el is döntöttem, hogy régész leszek. Ez az én utam.

Első régész kalandozásaim a berekeresztúri temetőbe vezettek. Száz éve elhagyott sírkövek körül két marokkal téptem a füvet, megtisztítottam a helyet, hasra feküdtem, és a már majdnem teljesen eldőlt kőről az ujjammal próbáltam kiolvasni, hogy kinek béke poraira. Mekkora felfedezésnek éltem meg, ha sikerült értelmezni a betűket és az évszámot! Ilyenkor feltápászkodtam, leültem a kő mellé, a kicsi falut néztem a domb alatt, és magamban ismételgetni kezdtem, amit a sírkőből kibetűztem. Varga Juli… született ezernyolcszáznegyvenben… meghalt ezernyolcszázkilencvenkettőben. És lassan kezdtek megjelenni a képek is.

Varga Juli kicsi kertes házban lakik, lent a patak mellett, az urával és két fiával. Augusztusi szombat délután van, a gyermekek az árokban néma rucákat kergetnek, Juli egy üstben vizet tesz a kályhára, hogy meleg legyen, mire az ura megjön a szőlőből. Majd titokban előveszi a régi receptes füzetet, amit még a nagyanyja kezdett írni, az anyja folytatott, és most rajta lenne a sor, de ő inkább verseket ír a hátsó lapokra, amikor senki nem látja. Szereti a szép rímeket, ápolja a kertjét, minden reggel ő feji a tehenet, és az a szavajárása, hogy sok jó ember kicsi helyen is elfér. Leéli az életét, mind az 52 évet, szinte ki sem mozdul a faluból, hogy aztán ezernyolcszázkilencvenkettőben ide hozzák ki az élettelen testét, egy szürke ló húzza a szekeret a dombra, az első sorban a fiai haladnak családjukkal, hátrébb az utca népe, a pap szép beszédet mond, a sokaságot végül kaláccsal kínálják. Másnap hajnalban a kőfaragó feltűri az ingujját, inasával együtt egy nagy darab terméskő fölé hajol és magyarázni kezd. Hogy először ezzel a fogasvésővel megnagyoljuk, így, aztán ezzel a kisebb vésővel szépen elsimítjuk. Az inas kicsit izgul, a nevet és az évszámot végre előszőr ő vésheti be.

De az ilyen régészkedésekhez jó alapanyag volt a domb tetején büszkélkedő templom is. Ez a templom még azelőtt felébresztette bennem a régészt, hogy egyáltalán betettem volna a lábamat az ajtón. Elég volt annyi, hogy közel lépjek a göcsörtös falaihoz, a repedések mentén lassan végighúzzam az ujjamat, le egészen az óriási laposkövekig, amikből az alapot rakták. Ebédlőasztal méretű kövek, tökéletes harmóniában egymásra helyezve. Egyik sem lógott ki a sorból. Ezeket simogattam végig és vártam, hogy meséljenek nekem arról a régi napról, ezerháromszázhetvenben, amikor a templom még csak egy vízió valakinek a fejében, de a környék férfinépének már kiadják a parancsot, valahogy így:

Látjátok ott azt a dombot.

Látjuk.

Na ott lesz egy templom. Ezt a rakás követ kéne felhordani.

És az izmok megfeszülnek. A tenyerekre vérhólyag nő, a hátak felhorzsolódnak, a lepergő izzadtság csípi. Huszonöt év körüli férfi egy laposkövet egyensúlyoz fel a hátára, közben az ágyban fekvő, félig lebénult anyjára gondol, hogy ő már biztos nem fog ennek a templomnak a falai közt imádkozni. Nem baj, imádkozik majd ő helyette. Mert számít, hogy hol imádkozik az ember. Az ágyban imádkozás eddig nem sokat segített, a templomban biztos hamarabb meghallja az Isten. Miközben ezt gondolja, valaki véletlenül oldalba löki, a követ elejti, a bokájából vér csordul ki. A dombtetőn egy csapat már az alapot egyengeti, kopácsolnak, nagyokat köpnek. Lovak iramodnak neki a lejtőnek, botladoznak, a gyengébbek elesnek. A domb lábánál hatalmas diófa, valaki az árnyékában megállapítja, hogy jól halad a munka, és nagyot harap a sült libacombból, az arcán zsír fröccsen szét.

Kolozsváron a hőség elől gyakran a Szent Mihály templomba menekültem. Egyszer kedvem támadt a forró homlokomat a hideg oszlopnak nyomni. Behunytam a szemem és próbáltam elképzelni az embert, aki azt az oszlopot formázta. Mit gondolt, miközben dolgozott? Milyen arcot vágott? Várta-e valaki otthon? Félt-e valamitől, remélt-e valamit? Aztán arra gondoltam, hogy hány száz év telt el az oszlop alkotójától Márton Áronig, akinek a zsidóüldözés elleni beszédét ezerkilencszáznegyvennégy májusában itt minden oszlop, kő, régi ecsetvonás hallotta.

De kevésbé fennkölt témáról is könnyen megy az emlékezés. Rozsdás mozdonyok a Keletiben. Régi utcalámpák. Egy macskakő, általában félreeső helyen. Vagy a legalsó sor fajánc egy lerobbant kórház vécéjében. Mind olyan dolgok és helyek, ahol valamikor valaki dolgozott. Talán kényszerből, talán a megélhetésért, talán mert ő pont ebben volt jó. Régész nem lettem, de még mindig jólesik megállni ilyen helyeken, és képzelt emlékeket idézni fel emberekről, akik egyszer csak jöttek, feltűrték az ingujjat, és dolgoztak. Ilyenkor érzem, milyen kétségbeejtően rövid az idő.