Az egész a csókák károgásával kezdődött ezerkilencszázkilencvenöt május huszonhatodikán.

Ülök az íróasztalomnál, rajzolom a nagy Ó betűket, a sorok végén kicsit megpihenek. Hallom, a csókák a fejem fölött csattogtatnak. Mámá haragszik, azt mondja, egyszer felmegy a padlásra s leveri az összes csókát. Pont ott szarják össze az ablakot, ahova nem ér oda a keze. Engem nem zavarnak, nem is figyelek rájuk. Inkább csak nézek ki az ablakon, ameddig a szem ellát. Vagyis csak a 18-as blokkig, az van pont velünk szemben. Jobb oldalt a mi blokkunk másik fele húzódik, ahol Juditkáék laknak, bal oldalt a 11-es blokk zárja körbe a kilátást. Szép nagy, szürke betonfalak, meg voltak ezek építve rendesen, gondolom, nincsenek úgy össze-vissza repedezve, mint az 5-ös vagy a 6-os falai. Mert azok szerintem nagyon csúnyák. És egy ilyen nyári estén, amikor a nap bújik el a 10-es blokk mögött, és az utolsó sugarai olyan szép aranysárgára festik a cserepeket, kéményeket, s még a vonalas füzetemet is, nem is adnám semmiért, hogy itt lakunk a negyediken.

De nem csak azért szeretek itt lakni, mert mi vagyunk legközelebb a naphoz, hanem azért is, mert mi minden teraszra jól belátunk. Mindig tudjuk például, melyik szomszéd tett el kovászos uborkát. Hol mostak alsógatyákat, vagy hogy az a másik ott szemben mennyit szivarazik. S mi még azt is pontosan tudjuk követni, melyik szomszédnak vannak ügyes-bajos dolgai a padláson. Valaki felvisz egy régi kalorifert, lehoz egy biciklit. Megszereli a bojlert. Szétver egy emeletes ágyat, tűzgyújtót hasogat belőle.

Miközben a házifeladatomat írom, az ereszen tátongó lyukból kidugja a fejét egy csóka. Elkorhadt a fa, kipotyogtak a lécek, s pont elég nagy lett a lyuk, hogy egy kövér madár ki-be tudjon járkálni rajta. Nézelődik a nagy fekete csóka, nyújtja a nyakát, mintha engem nézne. Nem hiszem, hogy lát a függöny mögött, de felemelem a kezem, integetek neki. Úgy mozgatja a fejét, mintha látna. Valamit mond csókanyelven, forgolódik, meg van gyűlve a baja. Aztán kiröppen a lyukból, én pedig követem a szememmel, ahogy kicsit ereszkedik, majd megint emelkedik és szépen landol a 11-es tetején. Aztán visszabújok a füzetembe, új sort kezdek.

Most az “orr” szót gyakorolom. Öt sort kell teleírjak ezzel a szóval. Ez azért nehéz, mert a kicsi “o” betű hurokkal végződik, s a kicsi “r” hurokkal kezdődik. Én eddig a két hurokból mindig egyet csináltam, azokat a tanci mind aláhúzta pirossal, s akkor adta ezt a házit. Hogy szokjam meg a két hurkot. Úgy kell koncentráljak, hogy ne rontsam el, tenyerem is izzad. Orr, orr, orr, már a könyökemen jön ki. A második sorban végre kezdenek szépen gömbölyödni a hurkok.

Már pihennék meg, amikor hallom az ereszből leszűrődő zajokat. Mit mind cirkuszolnak ezek, gondolom. Felnézek, hát egy csókafiú van a lyuknál, akkora sincs, mint az öklöm, szegényt mind lökdösik ki. Nem akar repülni, mind menne vissza. Aztán egy nagyobb odasuhint a szárnyával, a fióka kiesik. Próbál repülni, de nem sokáig bírja, és lezuhan, pont bele az egyik nagy rozsdás kukába.

Felszökök az íróasztaltól. Első gondolatom, hogy csak nehogy pont most jöjjön Májkel Dzsekszon. Nem ez az igazi neve, csak mi hívjuk így azt az egyik cigánypurdit, akinek a bőre olyan se nem túl fehér, se nem túl fekete. Jön mindennap ide a hetes blokkhoz, belemászik a kukába, elég sokáig benne van, azután kimászik, hintázik egyet. Mi arra a hintára már nem is szoktunk ülni, olyan büdös. Úgy hívjuk, a Májkel Dzsekszon hintája. Ha pont most talál jönni, s meglátja a csókafiókát, biztos kitekeri a nyakát, gondolom.

Átfutok Zsoltihoz, mondom neki, mi lett. Azt mondja, menjünk le, hozzuk fel. Úgy, ahogy vagyunk, papucsban futunk le a kukához. Mire odaérünk, már nagy a zsivaj a blokk hátánál. Vagy húsz csóka szállt egyszerre a kukára, észrevették a környékbeli gyermekek, gyorsabbak voltak, mint mi. Az egyik még a kukába is belemászott. Az a vörös, szeplős Kimpián gyermek volt a tizenkettesből, az apja román. Nála van a csóka, szorítja. Ki akar csóré madarat látni, kérdi, mert ő most megy a garázsok hátához s koppasztja meg. Menjünk, kiabálják a többiek. Csak a garázsok hátához ne, gondolom. Múltkor ott vágták le egy parasztmacska farkát, leányokat ijesztgettek vele.

Erőt veszek, előállok a tömeg elé. Mondom, adja ide a csókát, mert én láttam meg hamarabb. Az őt nem érdekli. Akkor mondom, adok tízezer lejt. Hogy az neki nem kell. Madár többet ér, mondja s röhög, az első fogai félig ki vannak rohadva. Erre Zsolti is előrébb lép. Azt mondja, ő ad a csókáért két galambot. Erre azt kérdi a Kimpián gyermek, hol vannak a galambok. Mondjuk, hát fent vannak a blokkban. De lehozzuk. Jó, de mekkora galambok. Hát jó nagyok. Mint a fejünk. Jó, de biztos-e, hogy vannak. Mondjuk, hogy igen igen, hozzuk, csak adja ide a csókát. Erre azt mondja, jó. De ha nem jövünk tíz perc múlva, hozza az apját, s megveret, hogy még azt is begipszelik, akinek elmeséljük.

Tudjuk, hogy most kell gyors lenni. Kikapjuk a csókát a kezéből, végigfutunk a garázsok hátánál, át a Pista bácsi kertjén, be a lépcsőházba, és egy szusszra fel a negyedikre. Mikor végre felérünk, alig kapunk levegőt, kezünket a gyomrunkra szorítjuk, neki dőlünk a jó hideg betonfalnak, és ugyanarra gondolunk. Hogy a madárfióka most már biztos enne valamit.