Meredek, szűk utcán megyek felfelé. Mi csak úgy hívjuk: a Mámi utcája. Mámi az utca végén lakik, ami egyben a domb teteje is, és én gyorsan fel akarok érni a domb tetejére, be akarok menni azon az utolsó előtti-előtti kapun, mert egy nagyon fontos dolgot kell átadjak Máminak. Szedem a lábaimat, bírom a tempót, fiatal vagyok. Az utca apró kavicsokkal van megszórva, a gyors lépteimtől a kavicsok ide-oda ugrálnak. Az egyik ház sarkánál egy nagyobbacska kő áll ki a földből, félig belepte a moha. Itt megállok egy pillanatra. Eszembe jut, hogy valahányszor mámával sétáltunk végig a Mámi utcáján, mindig elmondta, hogy amikor ő volt gyermek, ezen a kövön mindig egy kutya ült. Leguggolok, megtapogatom a követ, érzem, hogy még meleg.

Az utca másik oldalán sötétzöld kerítés húzódik, közelebb lépek, a léceket figyelem. Keresem azt a nagy, kiálló szálkát, ami egyszer felhasította a Lackó tenyerét biciklizés közben. Folyt a vér mindenfelé, ő ordított, mama fehér port hintett rá, gézzel tekerte körbe, én csak néztem, milyen szép, ahogy a vér lassan átüt a fehér kötésen. Meglátom a szálkát, rányomom a tenyeremet, tiszta erőből súrolni kezdem, de nem fáj. Akkor az ereimen próbálkozom, ott vékony a bőr, kéne fájjon, de mégsem érzek semmit. Úgy csúszik végig a kezem a lécek érdes felszínén, mintha szappanból lenne.

Akkor lassan visszalépek a lekavicsozott útra, felnézek, próbálom bemérni, hogy még mennyit kell menni.

Az utca most már sokkal meredekebb, mintha egyenesen az égbe haladna, és olyan hosszúnak tűnik, mint kétszer az élet.

Akkor eszembe jut, amit egyszer egy extrémsportoló mondott egy interjúban. Azt mondta, hogy ha nagyon messze a cél, akkor még gondolni sem szabad rá. Aki egy nagyon távoli célra gondol, elfelejtheti, hogy egyáltalán miért indult el. Akkor eldöntöm, hogy csak a következő lépésre koncentrálok, így szép lassan eltűnik a távolság.

Akkor egy orgonabokorra leszek figyelmes. Ott áll azoknak a Borsosoknak a kapujában, akiket úgy hívnak, mint minket, de még véletlenül sem vagyunk rokonok. Most nyílik, ebből kikövetkeztetem, hogy május vagy június van. Kinézek magamnak egy szép lila ágat, közelebb húzom, és jól belenyomom az orromat a virágba. Ilyen illat csak a mama verandájában van, esetleg a mennyországban.

Akkor rájövök, hogy nem emlékszem, hány éves most Mámi. Amikor utoljára láttam, kilencvenöt volt. Az sem ugrik be, hogy én hány éves vagyok. Amikor elindultam, olyan tíznek éreztem magam. A kezeimre nézek. Ekkor, mint egy gyorsított videóban, a bőröm a szemem láttára öregedik meg: fehér, feszesből egy pillanat alatt sárgás-szürke, foltos lesz, először finom ráncok jelennek meg, aztán hirtelen elmélyülnek, és nagy, lila erek düllednek ki rajta. A lábaim is nehezebbek lesznek. Csak most indultam el, és már úgy érzem magam, mint aki száz éve úton van, gondolom, de menetelek tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga történne velem. Amikor a Mámi kapujához érek, már minden lépés fáj.

Ahogy itt állok és a kaput nézem, még egyszer megtapogatom a zsebemet, hogy meggyőződjek, nálam van, amit Máminak hozok. Közelebb lépek a kapuhoz. Ezt a kilincset miért kellett ilyen magasra szerelni, morgok magamban. Felemelem a gyenge karomat, nyújtózkodok, kinyílik. Az udvarra belépve várom, hogy megcsapjon a szokásos főtt pityóka szag, de nem érzek semmit. Mámi biztos elment valahova, gondolom.

Akkor egy gyermek fut felém az udvar hátsó feléből, nyakában kukker lóg. Nem ismerem, biztos valamelyik szomszédtól jött át, remélem nem ette le a borsót. Akkor megáll előttem és elkezdi hadarni, hogy már mindenhol kerestek. A templomtól a Kerektóig átkutatták az egész falut, az Incelokában kétszer is benéztek a pincékbe. Ő már egy órája a Délhegyalját kukkerezi miattam. Mindenki nagyon meg van ijedve, azt mondja, az anyja még sírt is. Miért kell annyit kóborolni, Mámi, kérdi akkor tőlem.

Erre kacagni kezdek. Nem értem ezt a sok gyermekbeszédet. Hogy jöttem volna gyorsabban, kérdem akkor, ha olyan meredek ez az utca, mint a templom oldala. Amikor elindultam, úgy egy másfél órája, pont olyan jó erőben voltam, mint te, mondom. Ott történt az egyik kanyarban, hogy egy pillanatra a kezemre néztem, és hirtelen vagy száz évet öregedtem, mondom kacagva, de már folynak a könnyeim. Így jártam. De most már itt vagyok, megjöttem. És valami nagyon fontosat hoztam annak, aki itt lakik, mondom neki.

Erre a gyermek felhúzza a szemöldökét, néz, gondolkozik. Majd csak annyit mond, hogy akkor menjek be nyugodtan a házba. Ott megtalálom, akit keresek.

Felmegyek a lépcsőn, benyitok a szitaajtón. Csend van, csak egy tál melegvíz serceg halkan a kályhán. Bárhová is ment, a Mámi magasra vetett ágya úgy van, ahogy hagyta. Az ágy fölötti polcon üres kölnis üvegek sorakoznak. Még előttem van, ahogy az ágyon fekszik, mindegyre felemeli a fejét, az orrához tart egy kölnis üveget, nagyot szippant az illatból, majd boldog arccal engedi le fejét a párnára. Akkor eszembe jut, ahogy megkér szépen, vegyek ki pénzt a fiókból, fussak ki a Marospartiba, és vegyek neki még egy üveggel abból a gyöngyvirág illatúból.

Most érzem csak, milyen hosszúra nyúlt ez a kirándulás, kimerültem. Úgy ahogy vagyok befekszem az ágyba, a cipőmet sem húzom le. Elhelyezkedek, majd felnyitom az új kölnis üvegemet, és lassan adagolom magamnak a jószagot. Boldog arccal, szebb világban alszom el.