Hol is tartottam?

Jaj igen, a séták. Sokat sétálunk a napokban. “Legszebb alkotás a séta”, mondta Weöres Sanyi bácsi. Ha így van, és miért ne lenne, akkor viszont az emelkedőre felfele séta már-már remekmű. Beindítja a vérkeringést, felpörgeti a szívet, kitágítja a tüdőt, és ha igaz, amit valamikor rég olvastam, a hegyre felfele sétálás okosabbá is tesz. Nem tudom, hogy ez igaz-e, de a napokban dombra felfele gyaloglás közben eszembe jutott egy jó analógia a dolgok elengedéséről. Szerintem okosabb lettem, mondjuk ezt csak én gondolom így, de ez pont elég is.

Csak úgy hívom, a könyvtár analógia. Elmesélem.

A legtöbb olvasóm tudja, hogy kell használni egy könyvtárat. Akik nem tudják, azoknak innen üzenem: először is be kell iratkozni. Ha ez megvolt, akkor lehet a könyvtárban időt tölteni, amennyit csak akarsz. Be lehet menni céltudatosan, úgy, hogy egyenesen a kortárs magyar szépirodalom polchoz méssz, de sokkal jobb céltalanul betérni a könyvtárba, csak úgy, mert ott mentél el, vagy mert egész nap mondtak a fejedbe, és a nap végén úgy érzed, inkább lenne kedved könyvek között lenni. Megpihenni. A könyveket le lehet venni találomra, a gerincük színe, mérete, felülete, állapota alapján, fel lehet ütni véletlenszerűen a száztizenhetedik oldalon, beleolvasni, és lehet a könyveket csak úgy szagolgatni, elmerengeni azon, hogy vajon kinek a szeme futott végig ugyanezeken a sorokon, ki tette az éjjeliszekrényére ugyanezt a könyvet, vitte magával nyaralásra, görög tengerpartra, erdőszéli patak mellé egy kockás plédre.

Mert ha érdekel vagy megtetszik egy könyv, azt ki lehet kölcsönözni és haza lehet vinni. Gombahatározó, receptes könyv, szakirodalom, de a példa kedvéért legyen mondjuk egy fejlődésregény. Haza viszed a fejlődésregényt. Az ágyad mellé teszed, esténként olvasod, vagy néha napközben is, attól függ, hogy engedi az időd. Eltöltessz vele egy hetet, egy hónapot, kettőt, kinek mennyire van szüksége, vagy meddig enged hosszabbítani a könyvtáros. Könyvjelzőnek jó lesz egy régi mozijegy.

Kis szerencsével önismerettel olyan regényt vittél haza, ami talál hozzád. Ezt legkönnyebben onnan veszed észre, hogy már az első pár oldalon magával ragad a történet, vagy megtetszik egy karakter, vagy sem a történet, sem a karakter nem hat meg, viszont az író olyan fenomenális stílusban ír, amilyent még nem láttál, ezért nem is tudod letenni a regényt. (Persze, van úgy, hogy az első pár oldal csalóka, és később megváltozik a véleményed, de én itt most az ideális esetet szeretném leírni, az apróbetűs részt hagyjuk egy másik bejegyzésre). Tehát onnan tudod, hogy jó regény van a kezedben, hogy gyakran eszedbe jut a történet, várod a reggeli buszozást, esetleg a sorban állást, mert közben jól elő lehet kapni a könyvet a táskádból, és rajta keresztül át lehet repülni egy másik valóságba.

De az oldalak egyre fogynak. Mert ilyenek a könyvek, még a fejlődésregények is. Még senki nem írt végtelen számú oldalból álló regényt, és ha írt volna, az biztos nem lenne jó regény. Az utolsó ötven oldalon direkt lassabban olvasol, hogy maradjon még pár oldal holnapra is. Gyakran visszalapozol, újraolvasol részeket. Az utolsó húsz oldalon általában összeáll a nagyobb kép, megértessz valamit a le nem írt, ki nem mondott szavakból, a mögöttes tartalomból, és kis szerencsével saját magadról is megtudsz valami újat.

Majd visszaviszed a regényt, szelíden mosolyogva odaadod a könyvtárosnak, ő visszamosolyog. Tetszett, kérdi, elég jó volt, mondod, akkor ide kérek egy aláírást, mondja, te aláírod, ahol alá kell írni, még vetsz egy búcsúpillantást a könyvre, ahogy ott fekszik a pulton, gondolatban megköszönöd az élményt, és kijössz a könyvtárból. De a helyeket, amiket a könyv által bejártál, az embereket, akiket megismertél, az élményt, az új tudást és az új belső képeket nem adod vissza a könyvtárosnak. Azok beépülnek, részeddé válnak.

Nagy segítség lenne, ha ugyanúgy tudnánk megélni fontos életesemények, időszakok, szeretett emberek, és a saját életünk elmúlását is, ahogy egy olvasmányt adunk vissza a könyvtárosnak. Enyém volt. Ott voltam. Ismertem. Megtapasztaltam, most már bennem van, viszem magammal mindenhova, hegyre fel, hegyről le, minden sétára.

Most már el lehet engedni.