Tavaly év végén kezdtem olvasni Julia Cameron – The Artist’s Way című könyvét. Hasznos tanácsokra bukkantam, amiket bárki megszívlelhet, foglalkozástól függetlenül. Az eddig sem volt új gondolat, hogy a világot minden téren a kreativitás viszi előbbre. Ami új volt a könyvben az az, hogy a kreatív ötletek, amik napközben, vagy akár az éjszaka közepén, de legvalószínűbben a hajnali órákban ránk találnak, azok tulajdonképpen nem a sajátjaink, hanem valahonnan fentről jönnek, Istentől, univerzumtól, a forrást úgy nevezed, ahogy akarod. És nekünk embereknek kreatívnak lenni annyit jelent, mint nyitottnak lenni. Mindenre és mindenkire. A mi dolgunk, hogy elsöpörjük az útból a gátló érzéseket, gondolatokat, és utat nyissunk annak a végtelen kreativitásnak, amit már születésünk óta próbál átpasszírozni rajtunk a teremtőnk. Kreativitás alatt nem feltétlenül azt értem, hogy te leszel a következő Picasso, hanem mondjuk egyedien fűszerezed a darált húst. Másképp köszönsz reggel a szomszédra, mint eddig. Egyáltalán ráköszönsz! Kreativitás = nyitottság. És minden kreativitás, ami szívből jön. A könyv tanított meg arra, hogy érdemes minden reggel, ébredés után pontosan 3 oldalt írni az érzéseidről és érdemes valamikor délután, este, vagy amikor időd van, elmenni sétálni szigorúan egyedül, és hallgatni, hogy mi minden pörög a fejedben. Akiknek ezt eddig elmeséltem, azoknak nem lenne rá idejük, és amúgy is elég hülyeségnek tartják – pedig ezek spirituális alkalmak lehetnek, ha az ember is úgy akarja. A könyvben még van egy olyan mondat is, hogy ha sikerül meggyógyítani a benned élő művészt, az azzal a “veszéllyel” is jár, hogy szokatlanul nyitott leszel mások felé. Ide akartam kilyukadni kb.

Januárban arra gondoltam, mi lenne, ha a reggeli 3 oldalamat nem magamnak írnám, hanem egy ismeretlennek, akivel az utcán gyakrabban látjuk egymást. Teleírok egy naplót azokkal a gondolatokkal / érzésekkel, amiket a közeledő tavasz ébreszt bennem, a zöldülő fák, vagy az egyre intenzívebb magnólia illat. Hagyom, hogy átáramoljon rajtam minden, a legszebb dolgokat megörökítem, és amikor betelik, ajándékképpen odaadom valakinek, akivel csak látásból ismerjük egymást, és akiről a megérzésem azt súgja, hogy elfogadná.  A félév, ami a blogból kimaradt, egy naplóban van megörökítve tehát, magasröptű gondolatokkal, kisebb kétségekkel, rövidebb mesékkel, falevelekkel, rajzolt macskákkal és térképekkel, mindazzal, amit bennem az elmúlt tavasz ébresztett.

Azt hiszem, még sosem éltem annyira az itt és mostban, mint ezalatt a félév alatt. Szinte percre pontosan meg tudom mondani, mikor nyílt ki a szemben levő magnóliafa első virága. Még sosem éreztem ennyiféle illatot a levegőben, de az embereket sem figyeltem meg még sosem ennyire közelről. De nem csak a tudatosság volt a cél. Az elmúlt félévem célja inkább az volt, hogy kiderítsem, mennyire idegen az idegen? Megérti egy random ismeretlen a mélyenszántó gondolataimat, amiket az újjászülető tavasz ébreszt bennem? Meglehet nyílni valakinek titokban? Egyáltalán elfogad egy idegen egy teleírt füzetet egy másik idegentől, vagy megijed tőle? Szabad nekem mesélőset játszani bárkivel?

Február 1-én írtam az első bejegyzést, június 30-án az utolsót. Képzeld el tehát, hogy egy szépen becsomagolt, kisebb könyv méretű ajándékot tartok a kezemben, megszólítom az idegent, akivel már egy féléve szinte minden nap látjuk egymást és már köszönünk. Azt kérdezem tőle, hogy adhatok-e neki egy rövidebb nyári olvasmányt. Erre ő:

-Valamilyen valláshoz van köze?
-Mi a célom vele?
-Mit akarok elérni azzal, hogy idegennek csak úgy ajándékot adok?

Mindez meglehetősen támadó hangnemben. Igazából annyira megszállott lettem az ötletemtől, annyira elbíztam magam, hogy ez jó és ez öröm lesz valakinek, hogy erre a reakcióra egyáltalán nem készültem fel. Csak annyit mondtam, nincs célom vele, csak játék. Erre meg ő, hogy ne haragudjak, ez nem a személyem ellen szól, de idegentől nem fogadhat el ajándékot. És szép nyarat kívánt, majd elment.

Így, körülbelül 10 másodperc alatt ért véget a szívprojektem, ami közel félévig lelkesen tartott. Olvastam valahol, hogy a “lelkesedés” görög vagy latin megfelelője valahogy úgy jön ki: “feltöltődve Istennel”. Röpke 25 évem alatt talán ebben az elmúlt félévben voltam a leginkább feltöltődve Istennel, és ezért megérte a végén kicsit szíven szúrva érezni magam. Minnél magasabbra repülsz, annál nagyobbat esel, talán… Így utólag egy ámokfutásnak tűnik az elmúlt időszak, én pedig mintha olyan helyekre merészkedtem, ahová normális emberek nem nagyon mennek. Tanulságot egyelőre csak magamra vonatkozóan tudok levonni, azok pedig még feldolgozás alatt vannak.

Egy kérdést azért intéznék az olvasómhoz: te elfogadtad volna?